L.Évi.:
„Amikor először találkoztunk nagyon helyesen láttad rajtam az ijedséget, és a szorongást.
Volt bennem némi szekpticizmus is a nyitottság mellett.
És aztán, ami az egyéni állításon történt azt sem leírni, sem elmondani nem nagyon tudom, de úgy éreztem, hogy valami földöntúli élményben volt részem. Valószínű, ha más meséli el a történteket nem hiszem el.
Egyszerre volt megdöbbentő, katartikus, elkeserítő, szomorú és még sok minden, amitől azt gondoltam közvetlen utána, hogy kész én itt most teljesen összetörök, ilyen lelkiállapotba nem tudok mit csinálni.
De fél óra múlva, mintha kicseréltek volna, olyan szintű feltöltöttség, energia volt bennem.
A következő, csoportos alkalommal sem változott a véleményem az élményt illetően.
Nagyon sok mindenen elgondolkodtam az állítást követően.
– Látnom kellett, hogy mindenki, bármely külső jegyeket is hordoz, cipeli a saját
keresztjét. És az, ami velem történt már megtörtént mással is csak sokkal inkább,
vagy más hogy. Vagy az, ami velem történt eltörpül mások nehézségei mellett.
Persze ezeket az ember tudatosan tudja, de a megélés az teljesen más.
– Aztán ott volt a saját családommal kapcsolatos megismerés. A családon végig vonuló
kitaszítottság érzése, az egyedül való boldogulás nehézségei, stb. Mindezt olyan
családi szálon, ami eszembe se jutott. Viszont sok mindent megmagyarázott. Például
utólag tudatosult bennem, hogy mennyiszer fordult elő álmomban, hogy olyan
körülmények közé, és helyzet képzeltem, álmodtam magam, ahol korábban a
családállításon „jelenlévő” családtag volt, vagy, ahogy legalábbis gyerekként láttam.
– És az élmény: az, hogy mit éreztem, amikor nem szinte, hanem ténylegesen
bennem éreztem más családtagját. És az, hogy akként viselkedtem, mint az az illető,
és olyanokat mondtam ki, amit biztos, hogy nem én gondoltam. Ez számomra még
mindig hihetetlen, de az átélése fantasztikus, és megdöbbentő élmény volt.
– Jó volt látni, és érezni, hogy azzal, hogy részt veszek a családállításban másoknak
segítek. Örömmel töltött el, amikor a társaimon láttam a felismeréseket, a
tudatosulást vagy az örömöt. És bánattal töltött el, amikor őket is ez az érzés
kerítette hatalmába. Szó szerint működött az együttérzés, pedig egymásnak ismeretlen emberek ültek körbe. De, amikor vége volt az állításnak és elmentünk már
egymás „társai” voltunk.
– Azóta többen megdicsértek, hogy sokkal jobban nézek ki, mint a nehézségeim
kezdetén.
– Én magam nyugodtabbnak érzem. Kevésbé szorongok, úgy érzem, hogy sokkal
elfogadóbb is lettem. A minden napi akadályokat is könnyeben veszem. Továbbra is
tarom magam az elhatározáshoz, hogy jól fogom érezni magam ebben az életben. „