18 éves kortól lehet részt venni családállításon. Mégis, akkor hogyan lehet a kiskorú gyermek problémáját családállítással oldani, és egyáltalán: miért lenne erre szükség?

Mi felnőttek, akik valamilyen indíttatásból eljutunk családállításra, hamar látjuk, hogy elakadásunk gyökere a legtöbbször a szüleinkkel kapcsolatos:

észrevétlenül belekeveredtünk a párkapcsolati dolgaikba; valamelyik szülőnek besegítünk egy nehézséget cipelni;  lojalitást vállalunk valamelyikükkel… és mindezt az irántuk érzett feltétlen gyermeki szeretetből fakadóan. A gyermek mindenre képes a szüleiért, és azért, hogy a családhoz tartozhasson. Mágikus gondolkodása arra sarkallja, hogy „megoldja” szülei dolgait.

Például ilyen szálakat göngyölítünk fel az állítás során. Gondoljunk csak bele, mekkora lehetőség ez nekünk szülőknek, hogy mi magunk el tudjuk még rendezni a dolgainkat! Pozitív változásokat érhetünk el, ami a MOST-ban hat a gyerekünkre. Lehet, hogy mi kipipálhatunk valamit, amivel később neki kellene családállításra vagy terápiába mennie J

De, hogy a gyakorlatban is értsük, nézzünk meg egy fiktív példát:

– Julcsi már 7 éves, de még mindig a 3 évesekre jellemző daccal és dühvel fordul anyukája felé.  Nem segítenek a nevelési könyvek sem… Vajon kinek a dühe ez? Elhúzódó dackorszak? Az állítás során először megnézzük, hogy vajon egyáltalán családállítási hátterű-e a probléma vagy fizikai eredetű (pl pszichés alkat..). Ha az előbbi látszik, akkor tudunk az üggyel foglalkozni.

Nincs két egyforma állítás, szabályszerű ismétlődés, hogy tutira ez vagy az az oka valaminek. Mindig ott és akkor mutatja meg magát az aktuális elakadás:

– lehet, hogy Julcsi édesanyjára haragszik, mert az nem elég erős, nem érzi benne a szülőt, aki nála sokkal erősebb. Itt megnézzük, anya vajon miért nem erős…

– lehet, hogy gyerek üzemmódban van az anya, és/vagy nincs jelen lélek szinten a házasságában, mert a saját szüleinél van vállalása, pl az apjának „besegít”, mert szülei elváltak…

– lehet, hogy magzati korban vagy születéskor érte a gyermeket olyan impulzus az anya által, amiért dühös rá, akkor is, ha nem az anya tehet róla…(pl valamilyen komplikáció a születésnél)

– lehet, hogy az apa dühét veszi át a gyerek…de kire dühös lélek szinten az apa?

– lehet, hogy testvérféltékenység áll a háttérben, de ennek kapcsán is anyára irányul a düh, hiszen ő tehet a testvérről J

– lehet, hogy lélek szinten anya apára dühös valamiért, de azt nem meri kimutatni, cserébe a gyerek jól megmutatja, hogy hogyan kellene…

– lehet, hogy kompenzálja az anya azt, amit gyerekkorában nem kapott meg. A  gyerek kiszolgálja őt érzelmileg, mert szereti az anyját és lojális vele, de egyszerre dühöt is fog érezni, hiszen ez nem az ő feladata lenne…

…és még lehet néhány variáció, ezt előre nem lehet kisakkozni, nem is érdemes. Csak azért írtam le ezeket példának, hogy lássuk, egy ilyen kicsi dolog mennyi irányba tud vinni.  A felsorolt példáknál minden esetben én, mint szülő megtehetem, hogy elrendezem azokat a dolgokat, amire a gyermekem reagál. Mert ő csak reagál a mi elakadásainkra.

Számos dologban segítségünkre lehet a családállítás a gyerekekkel kapcsolatban:

– közösségi beilleszkedési nehézségek

– szorongás

– furcsa viselkedésbeli megnyilvánulások

– düh, indulatkezelési problémák

– testi tünetek (bőrtünetek, krónikus betegségek érzelmi hátterének kiderítése)

– túlzott testvérféltékenység

– evéssel kapcsolatos problémák

– és bármilyen olyan dolog, ami a gyermek számára megnehezíti a hétköznapokat.

Ha van rá lehetőség, akkor az a legszerencsésebb, ha mindkét szülő eljön az állításra, hiszen, sokszor mindkettőjüket érinti az elakadás. De, ha csak egyikük vesz részt, már az is hatalmas előrelépést jelenthet a gyermekük számára.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy kiskorú gyermekéért a legtöbbet úgy teheti, ha a saját elakadásait felfedezi és dolgozni kezd rajta. Ebben a munkában a családállítás egy olyan csodálatos eszközt jelent, amivel érdemes élni.