Ez a kérdés leginkább akkor vetődik fel bennünk, ha eleve mi is ezzel küzdünk: nem szeretjük magunkat és nem vagyunk magabiztosak. És van, hogy ez teljesen tudatos, de a legtöbbször egy-egy terápia során szembesülünk vele. Illetve akkor, amikor meglátjuk az első jeleit annak, hogy a gyermekem szorong, csúnyának látja magát, nincs önbizalma…
És ekkor elolvasunk mindent ebben a témában: mit mondjunk, mit ne mondjunk a gyereknek, milyen mesét olvassak neki, hogy becsülje magát, hogyan dícsérjem őt…ezer gyakorlati tanácsot kipróbálok, hisz mind azon vagyunk, hogy a gyerekünk boldog legyen, szeresse magát, kiálljon magáért. Nincs is ezzel semi baj. De…
Egyik korábbi bejegyzésben írtam: a gyerekek a ki nem mondott félelmeinkre, vágyainkra, elfojtásainkra reagálnak. Akkor is, ha nem akarjuk. Szóval az első és legfontosabb dolog, amit tehetsz érte, hogy lemész a bugyraidba, hogy TE hogyan állsz önszeretettel és magabiztossággal.
Egyszer régi fotókat nézegettem a lányaimmal. Az egyiken elidőztem, amin nagyon szép lapos, szinte kockás hasam volt :-)(anno persze nem így láttam, ahogy az lenni szokott 🙂
Nem mondtam semmit. Tényleg. Csak gondoltam. És ez is nagyon rövid idő volt. És a kisebbik lányom odabújt megvígasztalni, a nagyobbik pedig azt mondta, anya most is szép a hasad. Pedig csak 2 másodperccel tovább néztem egy képet SZÓ NÉLKÜL, tudták, hogy épp a szerintem nagy hasamon szomorkodom. Ők éreznek belőlem mindent. Ennél is sokkal többet.
Azt gondolom, az tök jó, hogy olvasunk arról, hogy miként kommunikáljunk velük. De mind üres szó lesz, ha bennem ezek a dolgok nem élnek ugyanúgy. Én ki merek állni magamért? Nekem tetszik, ahogy kinézek? Szeretem a nőiességemet (férfiasságomat) ? Én megvalósítom az álmaimat? Egyáltalán megpróbálom? Merek önmagam lenni a sebezhetőségemmel együtt? Hozok bátor döntéseket? Szorongok, aggódok folyton? Egyenrangú vagyok a férjem/feleségem mellett? Tudom képviselni magamat a főnökkel szemben? Rettegek attól, hogy valaki mégsem szeret?
Ha ezekre a válaszom nem, akkor magammal kell kezdeni. Előtte tudok lépdelni egy leckével, mint anno az oroszból átképzett angol tanárok. Ezt tudod tenni.
Hogy hogyan? Az biztos, hogy nem könnyen. Igen, tudom, most mit gondolsz…de az anyám meg az apám…És teljesen jogos…De ez csak a legfelső réteg: az anyánk és az apánk… A családállítás is épp ezt a nehéz, de megtérülő utat szolgálja. Olyan mélységekbe jutunk, ahonnan erednek a traumáink. Nagyon sokszor derül ki, hogy még létjogosultságot sem érzünk. Ezt tudjuk ilyenkor oldani. Mert hogyan hatok én igazán támogatólag, ha még azt sem hiszem el a lelkem mélyén, hogy jogom van az élethez. Hogy akarok a gyerekemnek segíteni, ha azt érzem nem vagyok jó, ha folyton félek, ha tele vagyok szégyennel, bűntudattal és nem érzem magamat méltónak az életre…Igen, ilyen érzések bújnak meg amögött, amikor a felszínen arról beszélgetünk, hogy a gyerekemnek nincs önbizalma, vagy, hogy elég jó szülő vagyok-e , vagy hogy rettegek attól, hogy nem szeretnek.
Nagyon komoly kihívás felnőtt fejjel megtanulni az önszeretetet, önképviseletet. Van, akinek sikerül és van, akinek nem. De a gyerekemért megteszem. És legjobb, ha magamért 🙂 Lemegyek a legmélyebb bugyrokba, hogy ott rendet tegyek, és ne neki kelljen az én fájdalmaimat, félelmeimet, meg nem élt vágyaimat magára vennie. Erről (is) szól a családállítás. És amikor ott oldottam a dolgokat, el tudom kezdeni átteni az egészet a hétköznapi életembe. És akkor egyszercsak a gyerekem is elkezd magában bízni.