Biztos vagyok benne, hogy sokunkban elhangzott ez a mondat a szülőkkel kapcsolatban. Én aztán tutira nem így fogom csinálni…és közben düh, szánalom, megvetés, sérelmek sorozata önti el az agyunkat. Gyerekként megéltünk valamit, ami nekünk fájt, vagy csak nem tetszett, esetleg láttuk, milyen boldogtalan volt az anyánk vagy apánk, vagy mindkettő…na ilyen lúzer sosem leszek…fogalmaztad meg akár te is magadban. Akár tudatosan, akár tudattalanul határoztad ezt el, nem is sejtetted akkor még, hogy ez a fogadalom, és legfőképp ez a gőg fog téged csapdába csalni, ha majd már te is ott tartasz, ahol anno a szüleid.

Majd én nem leszek alkoholista – mára munkamániás lettem, és szenved tőle az egész családom…

Majd én nem leszek egy állat, mint az apám – mára nem sikerülnek a párkapcsolataim, mert valami nem stimmel a férfiasságommal…

Majd én nem leszek olyan mártír, mint az anyám – mára egy beteg férjet ápolok 30 éve…

Majd én nem leszek olyan tehetetlen, sodródó, mint az anyám – mára valami nagyon nem oké a nőiségemmel, nem találom a finom, befogadó nőt magamban…

Majd én nem leszek olyan erőszakos, mint az anyám – mára elfogyott az összes erőm, és nem tudom kézben tartani a dolgokat…

Majd én nem fogok ilyen sz..r házasságban élni, mint ők – mára nincs is rendes kapcsolatom , bár minden vágyam ez…

Majd én nem leszek egy ilyen érzéketlen, elhanyagyoló szülő – mára nem sikerül teherbe esnem, pedig orvosilag minden oké…

Ezek is csak lehetséges példák persze. Mindenkinek a felállítás során derül ki, hogy elakadásának mi a saját mozgatórugója.

Az eredmény viszont ugyanaz: Ugyanúgy csinálom, ahogy Te.

Családállításban az egyik alapvető törvényszerűség, az ősök tisztelete. Ha a sérelmeim miatt lélekben kitagadom anyámat vagy apámat, vagy akár mindkettőt, akkor magát az életet, az életerőt tagadom ki. Hiszen csakis ő általuk kaphattam az életet. Ilyenkor fordul elő, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is. Csakhogy mindent felülír az az alapvetőség, hogy mindenáron a „klán”-hoz akarunk tartozni. Hogyan tehetem ezt meg, ha a lenézésemmel, gőgömmel kitagadtam a szülőt? Ha elvágtam a gyökeremet? Hát úgy, hogy a lélekszinten keresek egy kapcsolódást, amivel ugyanolyan lehetek , mint ő. És ez általában épp a legrosszabb, kitagadott rész lesz: a függőség, az áldozatiság, a boldogtalan párkapcsolatban élés, a túlzott önelnyomás vagy épp agresszió…kinek mi van a családi hátizsákban.

Gyerekként túl kellett élnem bizonyos dolgokat. De ma már felnőtt vagyok. Merek-e szembenézni az elakadásaimmal? Tudok-e felelősséget vállalni innentől a dolgaimért? Meg tudom-e látni és élni, hogy a szüleim azt tudták adni amit…? Meg tudom-e haladni önmagamat? A dühös gyerek részemet?

Nem könnyű dolgok ezek, és mindegyikünknek vannak ilyen belső küzdelmei. Azt az energiát, amit arra fordítottam eddig, hogy jobban csináljam mint ők, fordíthatom arra is, hogy felnövesztem a dühös, gőgös gyereket magamban. És ekkor végre tényleg megszülethet az, amire vágyok…