Az elvárásokról szóló írások többnyire a teljesítmény oldaláról közelítik meg a dolgot: kell-e jobb jegy, erőltessem-e a zongorát, ha szuper benne, de lusta, köszönjön-e szomszédnak, induljon-e versenyen…
Csakhogy, lehet ezeknél sokkal terhesebb és egyben láthatatlan elvárás is a gyerek felé. És ezt a legtöbbször még csak nem is mondjuk ki: GYÓGYÍTSD MEG A SEBEMET!
Hogy kinek mi a sebe? Ahányan vagyunk, annyi féle seb lehet. Ahogyan megérkezünk a szülőségbe, gombnyomásra aktiválódik bennünk a saját gyermekkorunk. Minden sérelmünk, kielégítetlen vágyunk, fájdalmunk mozgatórugóvá válik. Ha pl. volt egy érzelmileg elérhetetlen szülőm, szinte biztos, hogy lesz egy kielégíthetetlen szeretetvágyam. Máris ott a gyerek, akitől azt remélem, majd ezt megkaphatom. A gyerek pontosan fogja érezni, hogy nekem arra van szükségem, hogy vidámabbá, boldogabbá, elégedettebbé tegyen. És meg fogja tenni. Csakhogy ennek ára van. Ő saját maga az ára. Mert ez egy óriási nyomás neki. Lesz egy tünet. Nem kakil, nem eszik, szorong, furán viselkedik, agresszív vagy épp túl félénk, később depressziós lesz, pánikbeteg…bármi lehet , ami azt jelzi, hogy nem egy felszabadult gyerekséget él meg. Nem a saját dolgával foglalkozik. Mert beállt besegíteni. Egyszerre érez a gyerek ilyenkor dühöt és közben teljesen odaadja magát, és egyszerűen nem fogja érezni, mik a saját szükségletei. Igen, és itt mondod, hogy de ezt te nem akarod. Ezt nem várod el. Persze, hogy nem akarjuk. Csakhogy lélekszinten ez máshogy működik. A gyerek mindent érez és mindent megtesz értünk. Magáról is lemond értünk. Úgy, hogy tudatosan sem neki, sem a szülőnek nincs erről fogalma.
Ha nem oldjuk meg magunk a dolgainkat, be fog segíteni. Egy anyuka például azzal jön, hogy már erején rég túl van, kikészül idegileg, mert a gyermeke már fiatal felnőtt, de még mindig tőle függ, beteges is, nem tud önállósodni, nem dolgozik rendesen…Az állításban megmutatkozott, hogy az anyuka nagyon haragudott a saját anyjára, mert az „hagyta magát kiszolgálni”, és az apukájával vállalt szolidaritást, aki bezzeg erőn felül dolgozott értük. Így az anyuka azt akarta lélekszinten megélni, mint a saját apukája: erőn felül teljesíteni, kiszolgálni. És mivel elítélte, amit anyja tett, megtagadta magától a lazítást… látszott az állítás során, hogy a megoldást az jelenti a fiával kapcsolatos problémára, hogy ha az anyukáját elfogadja és ezzel együtt a „megengedem magamnak, hogy ne csináljak semmit” érzést is elfogadja, merthogy az anyjával kapcsolatos negatív érzései nem engedték ezt meg. Ekkor a gyereke láthatóan megerősödött, elkezdett távolodni egyedül. Tehát eddig az anyja elakadását elégítette ki azzal hogy önállótlan, beteges. Hiszen az anyukája azt akarta megélni, hogy erőn felül kell teljesítenie. És akkor a felszínen azt mondjuk, de hát én nem várom el, hogy ezt csinálja a gyerekem. De ez a gyereket nem érdekli. Tudat alatt ugyanis más történik: Látja, hogy neked ez fontos, hogy megélhesd az önfeláldozást, és akkor azt mondja, jól van. Akkor itt vagyok. Úgy csinálom, hogy lehess önfeláldozó. Akkor is, ha nekem ez sokba kerül. Mert szeretlek. És mert látom, hogy nem tudod máshogy csinálni az életedet. A felszínen pedig lázadni fog, és nem lesz kerek a kapcsolat. Hiszen érzi, ez nem az ő élete. A gyereket nem győzi meg, hogy mit mondasz. Csak, az, ha máshogyan csinálod. Ha magad felismered és megdolgozod az elakadásodat. Akkor érzi, hogy lélekben felnőtt lettél. Akkor megszűnhet számára az a terhes vállalás, hogy besegítsen neked.
Neked milyen terhed van, amit a gyermeked segít cipelni?